Lusta nyomorék vagyok :)

A cím magáért beszél. Nincs mit magyarázni. Semmire sincs időm, mert suli van, mert tizedik osztály van, mert informatika érettségi lesz és mert minden olyan bonyolult. de nagyon is SAJNÁLOM, elhihetitek, de a történetírás most nagyon nem fér bele az időmbe :( NE HARAGUDJATOK RÁM kérlek titeket, és egy kis vigaszdíjként a "nyafogós blogomat" fenntartom, és talán ott még megtaláltok. :) PUSZILOK MINDENKIT! :)

Olvassátok a verseimet! : http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=93335
És a Nyafogós blogot! : http://livenowhun.blogspot.hu/

Bréking Nyúz Ár Bréking!

Sziasztok! Nem, nem új rész, sőt... Szeretném bejelenteni, hogy ezentúl csak hétvégenként tudok részt hozni, mert beindult a suli, és már az első héten jönnek a csodálatos ismétlődogák! Bah... Ez a tizedik osztály nem valami vicces... Mindegy. :D A lényeg, hogy vasárnap körül számítsatok új részre. :) Puszilok mindenkit! :)

14. rész

14. rész: Esti mese

Én csöndben és döbbenten hallgattam a történetet, és már csak egy kérdésem volt. 

- Hogy hívnak? 

- Vilma - felelte halkan. - Vilma Wiliams.

Ledöbbentem.

- És... hogy hívják az édesapádat?

- David Wiliams, miért? - szólt, és én pedig csak legyintettem.

Persze belül csak úgy cikáztak a gondolatok. David... Dave... Wiliams... Lia. Lia egyik mostoha bátyját is Davidnek hívják... Lehet hogy ő az?

- És apukádnak van testvére? - kérdeztem. 

- Igen. Egy iekrtesója, Sam és egy mostoha, Cecilia. De miért?! - ingerült fel megint. 

- Mert az én féltestvérem Cecilia Wiliams. 

Vilma szeme elkerekedett.

- Ugye... Ugye nem fogsz szólni neki? Mert ő tuti elmondaná apának és... Én nem akarok hazamenni! 

- Vilma...!

- Inkább Will, azt jobban szeretem - szólt közbe, én pedig sóhajtottam. 

-Szóval akkor Will, én szeretnék neked segíteni. És ha ehhez az kell, hogy...

- Mondtam már hogyan segíthetsz! Más segítség pedig nem kell! - közölte határozottan. 

- De... én szeretném, ha abbahagynád a... drogot. Ha nem akarsz hazamenni, lakhatsz velünk is! Lia biztos megengedi! - próbáltam győzködni, ő viszont hajthatatlan volt. 

- Nem. És még, mindig nem tudom miért is akarsz segíteni - nézett mélyen a szemembe. 

Én a hátamra feküdtem a mellette lévő ágyon, és elmerengtem. Valami volt benne, ami vonzott felé. Egyszerre éreztem meleg gyengédséget, és dühöngő haragot. Ránéztem, és végigjárattam minden egyes porcikáján a tekintetemet. Gyönyörű volt, még a kihívó öltözködése ellenére is. Sőt... talán izgatóbb. Egy mélyet sóhajtottam, és megtörtem a csendet. 

- Mert tudom, milyen a függőség... 

- Ugyan honnan...? - háborodott fel, de én a szavába vágtam. 

- Hadd meséljem el. Ugyan nem velem történt meg az eset, mégis majdnem végig ott voltam, és láttam amit láttam. Nagyjából másfél éve, a fociedzésen ismerkedtem meg egy sráccal. Ő akkor már egyetemista volt, de néha lejárt a mi edzéseinkre is. Nagyon jóban lettünk, sokat hülyültünk és találkoztunk edzéseken kívül is. Egy nap azonban nem jelent meg az előre megbeszélt találkozási helyen. Egy kicsit furcsálltam a dolgot, hisz ilyen addig még sosem fordult elő. Egy óra várakozás után azonban felhívtam, és ő fel is vette. A beszéde zavaros, és akadozó volt, talán azt sem tudta, hogy velem beszél. Azután már sosem jött le az edzésekre, de néhány ismerőse azt mesélte, hogy nagyon sokat bulizik. Aggódtam ugyan érte, de hisz felnőtt ember volt, azt csinált amit akart. Teltek, múltak a hónapok, és egy nap egy levelem érkezett. Robi, mert így hívták a srácot, anyukája írta, és elmesélte benne, hogy a fia kábítószer-túladagolásban halt meg, egy buli során. A végrendeletében egyedül engem említett meg, a rokonain kívül persze, értesítendő személyként. Akkor jöttem rá, hogy ha kicsit jobban figyelek rá, talán túlélte volna, és még ma is velünk lenne...

Nem tudtam visszatartani, és egy könnycsepp gördült végig az arcomon, de gyorsan le is töröltem.

- Sajnálom - suttogta Vilma, és, amennyire tudta, kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet. - Én... megengedem, hogy segíts...

Én rámosolyogtam, ő pedig vissza. Így feküdtünk, kitudja meddig, és végül mindkettőnket elnyomott az álom.

Másnap reggel az ő mosolygó arca volt az első, amit megláttam.

- Szia - köszönt.

- Szia - mosolyodtam el én is. - Öhm... - jöttem zavarba, és felültem. - Jobb ha most megyek...

- Várj! - szólt. - Gyere ide.

Odasétáltam hozzá, ő pedig magához intett. Lehajoltam, és Vilma egy puszit nyomott az arcomra.

- Ebéd után gyere vissza - utasított, én bólintottam, és kiléptem a kórteremből.

A délelőtt további részén a szobámban üldögéltem, és a tegnap Lia által behozott könyveket olvasgattam. Délben megint jött egy nővér és hozott ebédet. Miután végeztem, még vártam egy fél órát, és átmentem a szomszéd kórterembe, de az már üres volt. Összefutottam Vilma orvosával a folyosón, így megérdeklődtem, hova tűnt a lány. Azt felelte, hogy délelőtt megérkeztek a laboreredményei, és minden rendben volt, így hazaengedték. Haza... na persze... Nem tudtam mit tegyek. Miért ment el köszönés nélkül? És hova ment? Az utcára...? Zavart voltam, és már megint rengeteg kérdés kavargott a fejemben. Azt hiszem meg fogok őrülni...

Délután persze megint bejöttek a srácok, és most nem csak Peter meg Derek, mindenki ott volt. Örültem, hogy bejöttek, mert nagyon jól esett, hogy gondolnak rám, és persze elterelték a figyelmemet Vilmáról. Este azonban, a látogatási idő lejárta és vacsora után, a sötétben fekve, megint eszembe jutott. Nem tudtam hová tenni, és még megkeresni sem, hisz be voltam zárva abba a rohadt kórterembe. És ha lelépnék?, jutott eszembe, Senkinek sem tűnne fel... De. Feltűnne.

Ilyen zavaros gondolatokkal aludtam el, és hogy őszinte legyek, nem igazán aludtam ki magam. A következő két hetet még kórházban kellett töltenem, és csak utána mehettem haza. A kórházban töltött idő alatt semmit nem hallottam Vilmáról, de miután újra elkezdtem suliba járni, sőt, a sok edzés rengeteg időmet elvette, hisz újra formába kellett jönnöm. Szóval mikor már egy hete újra suliba jártam, egy szép pénteki napon Mr Huks a szokásosabbnál is morcosabban jött be a terembe.
- Sziasztok - köszönt. - Az igazgatóság kijelentette, hogy a biológia csoportnak tanulmányi kirándulásra kell mennie még ebben a hónapban.
Az osztály felhördült. Senkinek, tényleg senkinek, nem volt kedved az öreg, zsémbes Mr Huksszal kirándulni menni, kitudja milyen idegtépő programokkal.
- Nem kívánságműsor! Képzelhetitek, hogy nekem se nagyon van kedvem hozzá... Mindegy. Jövőhét péntekre és szombatra ne szervezzetek semmit, mert péntek reggel hatkor indulunk!
- És hova megyünk? - kíváncsiskodott egy bátor lány az első padból.
- Majd megtudjátok - vigyorodott el ördögien, majd témát váltott. - És most, Mr Tailor, kérem fáradjon a táblához, és mesélje el, mit vettünk múlt órán - nézett rám, én pedig kivánszorogtam a táblához.
___________________
Írói megj.: Rövid lett, és béna, ezért ne haragudjatok, de azért jöhetnek a kommentek! :) Tényleg sokat segítenek! *-* És amúgy, mit gondoltok Vilmáról? :)

13. rész

13. rész: Vilma

Valami pittyegett. Mi a franc pittyeg? A szemem csukva volt ugyan, de éreztem hogy figyelnek, és hallottam,  hogy sugdolóznak. Na meg az az idegesítő pittyegés... Végül kinyitottam a szemem.

- Hrmppp... - nyögtem, és egyszerre négy szempár szegeződött rám. 

- Látom felébredtél - mosolygott Avery, aki fehér köpenyben és egy mappával a kezében állt. 

- Te vagy az orvosom? - csodálkoztam, miután felfogtam, hogy hol vagyok, és kik vannak körülöttem.

- Így hozta a sors - vont vállat, és kisétált a kórteremből.

Ezután már csak Lia, Derek és Peter állt az ágyam körül. 

- Mi történt velem? - kérdeztem, miközben belekortyoltam egy pohár vízbe.

- Hát konkrétan a másik csapat kabalája hozzád vágott egy fém széket... - próbálta elrejteni vigyorát Derek. - Ja és megrepedt a koponyád, meg enyhe agyrázkódásod van...

- És anyáék tudják? - fordultam Liához. 

- Aha - bólintott. - Azt mondta, hogy hívd majd fel, ha tudod. 

- Oké... majd ha tudom... - motyogtam.

- Nekem viszont ideje mennem - mondta nővérem, egy puszit nyomott a fejemre, jobbulást kívánt, és lelépett. 

- Hát ez szívás, haver - ült le az ágyam szélére Peter. 

- Tényleg, meddig kell itt maradnom? 

- Azt mondták, hogy nem olyan súlyos a dolog, úgyhogy csak egy vagy két hétig - felelte Derek, aki közben helyet foglalt az ágyam mellett lévő fotelban. 

Pár percig néma csöndben ültünk, és hallgattuk az gépek pittyegését, és bámultunk egymásra.

- Akarod látni a videót? - vigyorodott végül el Peter és előhúzta a telefonját.

- Aha - röhögtem fel, és haverom pedig elindította a felvételt.

Egy hörcsög ruhás alak táncolt, és szaltózott össze-vissza a pályán, mikor egy farkasjelmezes idióta egy fémszékkel a kezében a höri mögé áll, és tejes erőből fejbe vágja. Amikor a videó ideért mindhárman iszonyatosan röhögni kezdtünk, a jelenet komikumából adódóan.

- És amúgy a farkassal mi lett? - kérdeztem végül.

- Hát közmunkát kell végeznie, és szerintem kirúgják a sulijából - szólt Derek.

- Az király - vontam vállat.

Igazából az egész napot velem töltötték, és csak a látogatási idő végén léptek le a srácok. Miután az egyik nővér felhozta a - borzalmas - vacsorámat, kikapcsolta a pittyegő gépet, és jó éjszakát kívánt, én meg is próbáltam elaludni. Nem tudom, hogy tényleg aludtam-e, vagy csak a szenderegtem, de egy hirtelen ajtócsapódásra ébredtem. Bizonyára a szomszéd kórterem ajtaját csapták be. Ez a tény nem is lett volna meglepő, ha pár másodperccel nem hallom meg egy férfi hangját is. 

- Kérem nyugodjon meg - szólt. - Pár napon belül kiengedjük, miután megvizsgálták. 

- De nekem most kell elmennem innen! - sikított egy nő, akinek a hangja furcsán ismerős volt.

- Nem mehet el.

- De! - ordított a lány, de ekkor újra kinyílt a szomszéd szoba ajtaja, és dulakodás hangjai szűrődtek át.

- Oldozzanak el! - ordított újra a női hang, a dulakodás befejeztével. 

- Itt kell maradnia - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a férfi, és az ajtó újra nyílt, majd csukódott.

Vártam pár percet majd lerúgtam magamról a takarót, felhúztam egy köntöst és papucsot, majd átcsoszogtam a szomszéd kórteremhez. A folyosó üres volt, így halkan odasiettem a szomszéd ajtóhoz. Puhán belöktem, és körbenéztem. A teremben három ágy volt, az egyiken pedig valaki feküdt. Beléptem a szobába, becsuktam magam mögött, és feloltottam a villanyt. Most már volt alkalmam rendesen megnézni az ágyon fekvő lányt, aki, legnagyobb döbbenetemre, a reggel látott vörös nő volt. Odavolt szíjazva az ágyhoz, és rémülten méregetett. 

- Mit akarsz? - kérdezte. 

- Mi történt veled? - ültem le a szomszéd ágyra, és onnan figyeltem őt.

Valamiért tudni akartam ki ő, és mi a története. 

- Nem mindegy? Nem is ismersz... 

 Én nem válaszoltam, csak várakozva néztem őt, mire ő sóhajtott. 

- Miért mondjam el? - kérdezte. 

- Mert szeretnék segíteni - mosolyogtam biztatóan.

Egy kicsit tétovázott, majd vállat vont, és beszélni kezdett.

- Amikor a buszon találkoztunk akkor még a szüleimmel éltem, és minden rendben volt. Céljaim voltak, és mindent megtettem azért, hogy elérjem őket. Egy napon azonban az egyik nagyon helyes osztálytársam elhívott egy buliba, én pedig boldog voltam, hogy végre engem is észrevettek. Egy szórakozóhelyre mentünk, és egy asztalnál leültünk. Rendeltünk néhány italt, és elmentünk táncolni. A poharainkat őrizetlenül hagytuk, és mire visszaértünk, valami megváltozott. Valakik drogot kevertek az italunkba, amitől, ahogy mondani szokás, teljesen beálltunk. Hazafelé menet együtt mentünk, de én a mi utcán elején persze lekanyarodtam, a többiek pedig haladtak tovább. Már majdnem a házunk előtt voltam, mikor valaki megszólított. Közölte, hogy ő kevert drogot az italunkba, és adott egy névjegykártyát majd eltűnt. Akkor nem foglalkoztam vele, csak zsebre vágtam a fecnit, és még mindig a szer hatása alatt állva hazabotorkáltam. Másnap szörnyen rosszan voltam, de reméltem, hogy ez csak a másnaposság. Pár nap elteltével viszont egyre rosszabbul lettem, folyton változott a hangulatom, a hideg rázott és nem tudtam mit kezdjek magammal. Aztán végül ráakadtam a drogdíler elérhetőségére. Rengeteg pénzt kért az áru miatt, de én éreztem, szükségem van rá... Így megloptam a szüleimet, és megvásároltam a  drogot. A "készletem" pár hétig kitartott, de aztán újra szörnyen kezdtem érezni magam. Így újra felkerestem a férfit, és újabb adagot kértem. Aztán egyre többre és többre vágytam, és tartozásokba keveredtem. Végül már az utcán árultam... a testemet, hogy pénzhez jussak... És otthonról is elszöktem... Ma estefelé, amikor az utcán sétáltam egy csapat férfi támadt rám, és erőszakoskodtak velem... Meg is vertek, de az egyik járókelő szólt a rendőröknek és a mentőknek, akik behoztak is. Most tiszta vagyok, napok óta nem vettem magamhoz szert, de már nagyon kell... És... Én... Nem tudok nélküle élni! - az eddigi higgadtan beszélő lány, egyszerre dühössé vált. - Segíteni akarsz?! Szerezz nekem még!!!

Én csöndben és döbbenten hallgattam a történetet, és már csak egy kérdésem volt. 

- Hogy hívnak? 

- Vilma - felelte halkan. - Vilma Wiliams.
_________________
Írói megj.: Bocsi, hogy csak most hoztam és hogy ilyen rövid, de csak most volt rá időm, tehát ne haragudjatok, és várom a komikat! :) (bocsi, lehet, hogy szörnyű lett a helyesírásom... :/)

12. rész

12. rész: Meccs... vagy inkább háború?

Szombat reggel nyűgösen ébredtem. 

- Hány óra van? - nyögtem csak úgy magamnak, és rápillantottam az órámra. - Azt a kurva...!!!

Kipattantam az ágyból, felráncigáltam magamra valamit, ami épp a kezembe akadt, felkaptam a sporttáskámat és levágtattam a lépcsőn.

- Elmentem! - ordítottam be a konyhába a többieknek, és már fel is téptem a bejárati ajtót.

Abban a percben csörögni kezdett a telefonom.

- Mi van?! - kiabáltam bele a készülékbe. 

- Öhm... Helló haver... - egy megszeppent Derek hangját hallottam. - Csak szólni akartam, hogy egy órával későbbre tették a meccset. Csal tízkor kezdődik.

- Bassza meg... - torpantam meg. - Mi a francot fogok most csinálni még másfél óráig?!

- Hát nem tudom...

- Ah... Majd kitalálok valamit - vontam vállat. - Kösz, hogy szóltál. Szevasz. 

Azzal letettem a telefont. Körbenéztem, és nem láttam az utcán senkit. Igaz is, ki a fene indul el otthonról fél kilenckor?

Jobb ötlet híján elindultam egy közeli kávézóba, megreggelizés céljából.Tíz perc séta után el is értem a keresett helyet, bementem és leültem egy asztalhoz. A pincértől rendeltem egy csokis csigát és egy kávét. Mit ne mondjak, jól esett. Már vagy negyed órája merengtem a csészém felett, mikor valaki megállt az asztalomnál. 

- Helló szépfiú! - szólt egy ismerős női hang és én felnéztem. - Óh...basszus... 

Az első kaliforniai napomon megismert szőke lány volt az a buszról, de koránt sem tűnt olyan konzervatívnak mint akkor. Hosszú, szőke haját vörösre cserélte, miniszoknyát és feszülős toppot viselt, amiből épp hogy nem estek ki a mellei. 

- Mégis szépfiúnak tartasz? - vigyorogtam rá. - Hogy is mondtad? Az a lényeg, hogy ki vagy? - álltam fel. - Miért? Te ki vagy? A sarki kur...

- Kussolj már! - ripakodott rám. - Nem tudsz te rólam semmit! 

- Akkor - huppantam le. - miért nem mesélsz?

Egy percig tétovázott, majd megrázta a fejét.

- Csak felejts el... - azzal kiment a kávézóból, és az ablakon kinézve láttam ahogy rágyújt egy cigire, és magassarkúiban eltipeg.

Nem tudom mi ütött belém, és honnan szedtem bátorságot lekurvázni egy ismeretlen lányt de... Furcsa volt ez az egész... Mi történhetett vele? Ekkor újra csörögni kezdett a telefonom.
- Igen?

- Cső haver! -  szólt bele Peter.
- Helló! Mi van?
- Nem futunk össze a meccs előtt?
- Még van egy óra a meccsig - értetlenkedtem.
- Tudom... Na jó... Derek mondta h egyedül császkálsz valahol, így gondoltam felhívlak.
- Ahh... Hát oké, összefuthatunk... Mondjuk... Negyed óra múlva a parkban?
- Oké! Csá tesó! - azzal letettük a telefont.

Ez jellemző Derekre... Mindegy. Legyintettem, felálltam, fizettem és kisétáltam a kávézóból. A park felé vettem az irányt, és közben csak úgy kavarogtak a fejemben a gondolatok. Pár napja még az volt a legnagyobb gondom, hogy Clara elment, és most pedig újra felbukkan az ismeretlen lány a buszról, és én nem értek semmit. Persze egy kis hang a fejemben sz mondogattak, hogy semmi közöm hozzá, mégis a szívem azt súgta, muszáj kiderítenem a történetét. A nagy gondolkodásban véletlenül nekisétáltam egy oszlopnak, és jutalmul egy kislány kuncogását, és anyukája rosszalló pillantását kaptam.Végül azonban mégis csak eljutottam a parkhoz, és meg is találtam Petert. Magamban tanakodtam, hogy elmeséljem-e a kávézóban történteket, de aztán arra jutottam, először mindenképp Derekkel kell beszélnem. Egy fél órán belül a többiek is felbukkantak, először jól kiröhögtek, és csak azután indultunk el a sportcsarnokba.
- Ki ellen játszunk? - tudakoltam a többiektől már az öltözőben.
- Moon Light Gimnázium - közölte Derek. - A kabalájuk egy farkas, és hát... nem valami szimpatikus csávó...
Én csak a számat húztam, majd vállat vontam, és elkiáltottam magam.
- KIK A NYERŐK?!
- A HÖRCSÖGÖK! - ordították vissza a fiúk.
- NA KIK A NYERŐK?!
- A HÖRCSÖGÖÖÖK!
Ezt még vagy tízszer eljátszottuk, és amikor eljött az idő, teljesen fellelkesülve rontottunk ki a pályára.

Miután a csajok befejezték a táncikálást, el is kezdődött a meccs. Még két perc sem telt el, mikor egy magas, szemüveges, vörös hajú srác állt mellém.
- Hogy vagy kis nyomorék? - kérdezte, és a hangja nagyon ismerősnek tűnt.
- Az mindegy - lépett a másik oldalamra egy farkasjelmezbe bújt idióta. - mert nemsokára, már nagyon rosszul lesz!
- Nem félek tőletek! - közöltem, és odébb léptem, de pechemre ők is velem együtt léptem.
- Biztos? - vigyorgott sunyin a vöröske, és felemelte az öklét.
- Igen - kaptam el higgadtan a kezét. - Biztos.
A farkas kezet viszont szabadon volt, de csodálatosan természetfeletti képességeimnek köszönhetőek, épp időben hajoltam el az ökle elől, így ő a kis vörös szemét találta el. Nem tudtam visszatartani a röhögést, vihogva, görnyedezve rohantam oda Derekhez, ő pedig csak értetlenül bámult rám.
- Te akartad nyomorék! Ez már háború! - ordította még utánam a farkas, majd kikísérte barátját az öltözőkhöz.
- Dan! Mi a francot csináltál? - nézett rám Derek.
- Semmit - vihogtam, és ekkor szólalt meg a síp, ami azt jelentette, hogy a kabalák jönnek.
- Mindegy - legyintett. -Sok sikert!
-Kösz - vigyorogtam, és felvettem a hörim fejét.

Miután befejeztem a műsoromat, hatalmas tapsot kaptam, de sajnos a farkas nagyobbat. Eldöntöttem, a következő kabalás szünetben majd megmutatom! A meccs viszont nagyon jól alakult, az első negyed végén 22-18-ra vezettünk, a következő negyed után 29-27-re, a harmadik után viszont az ellenfél átvette a vezetést 35-34-re. Ekkor jött el az én időm. Most először a farkas mutatta meg, hogy mit tud, és aztán következtem én. A tömeg tombolt, és sikoltozott nekem, ami nagyon sok erőt adott. Épp az utolsó szaltómhoz készültem felugrani, mikor egy nehéz dolog fejbe talált, kicsúszott a lábam alól a talaj, és minden elsötétült. Mielőtt elvesztettem az eszméletemet, még meghallottam a farkas gonosz hangját.
- Én megmondtam, ez már háború...!
______________________________
Írói megj.: Annyira cukikák voltatok, hogy nem tudtam abbahagyni... :/ Ne haragudjatok, hogy gonosz voltam, de végül kierőszakoltam magamból ezt a részt. De ha már így visszatértem, szeretnélek megkérni titeket, hogy írjatok nekem kommentet ide alulra, mert az tényleg sok erőt ad a folytatáshoz. :) Na puszilok mindenkit <3

:)

Nagyon sajnálom, hogy nem jelentkeztem, és ezennel be is fejezem a hitegetést. Nem fogom folytatni a történetet, mert teljesen kiestem a sztoriból, de ettől függetlenül nagyon szeretlek titeket, és köszönöm a sok támogatást tőletek, főleg tőled Áfonyám. :) És ha most valaki végigolvassa ezeket a sorokat, kérem írjon egy kommentet, csak hogy tudjam, ki az, akinek még fontos ez a blog. Na nem szaporítom tovább a szót, megyek is. További jó szünetet kívánok a fennmaradt pár napra... :/ És  minden jót. Sziasztok. :) ♥

EZERMILLIÓ BOCSÁNAT!

Ezer bocsi, hogy eltűntem, de most sem hoztam boldogabb híreket... :/ Nincs időm, energiám se ihletem a történet folytatásához, és ezért kérek most elnézést. Azonban hogy addig ne unatkozzatok, nézzetek be a 

Merengős verseimhez: http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=93335

Huh... Na jó, még az is lehet, hogy erőt veszek magamon, és holnap megírom a folytatást, majd még meglátom. Akár hogy is legyen, holnap mindenképp jelentkezem! :) Puszi mindenkinek♥

Itthon :)

Sziasztok! Remélem, nem felejtettetek el, és még mindig hűséges olvasóim vagytok! :) A helyzet az, hogy tegnap értem haza, és nagyon fáradt voltam, egész délután és éjszaka csak aludtam, és ma sem voltam itthon. Az elkövetkezendő két hétben sem nagyon lesz időm írni, mert nyárimunkára megyek *-* Úgyhogy az a helyzet, hogy nem tudom megmondani, mikor lesz új rész :// Ne haragudjatok rám, csak most tényleg nincs nagyon időm írni, meg amúgy semmire. :) De remélem azért majd még néha benéztek, és várni fogjátok az új részt... :) Na puszilok mindenkit!♥

Elutaztam!

Halihó mindenki!

Már említettem, hogy mostantól sűrűsödnek a programjaim, és az a helyzet, hogy nekem júl.16(hétfő) és júl.21(szombat) között edzőtáborom van :) Szóval a következő rész körül belül vasárnap magasságában várható! :D Jó lenne, ha addig nem felejtenétek el :D 

puszilok mindenkit! ♥

11. rész

11. rész: Búcsú

- Azt hiszem, elb*sztam - közöltem hűséges haverommal, mire ő csak értetlenül visszakérdezett.

- Mi van?

Én mindent elmondtam Dereknek, ő pedig figyelmesen végighallgatott.

- Sajnálom haver - mondta. - Ezt az egész fogadás dolgot is, meg minden... - hallottam a hangján, hogy tényleg megbánta.

- Ugyan - legyintettem. - Ez nem a te hibád.

Még egy ideig dumáltunk, de csak arra jutottunk, hogy én nem vagyok szerelmes, de jól elcsesztem. Derek azt tanácsolta, hagyjam békén Clarát hétvégén, és majd hétfőn beszéljem meg vele.

Megfogadva Derek tanácsát, hétfőn elég idegesen indultam el a suliba. Úgy terveztem, hogy megvárom első óra előtt a folyosón, de ez a terv nem vált be. Még becsengőkor sem ért oda, és mikor már "kedvenc" biológia tanárom ordított rám, hogy azonnal takarodjak be, be kellett látnom, ma nem lesz alkalmam Clarával beszélni. Idegesen csattogtattam a tollam, és azon rágódtam, hol lehet a padtársam. Aztán beugrott, hogy talán az egyik barátnője tudhatja hol van, így elkezdtem bökdösni az előttem ülő, vörös hajú lány hátát.
- Mi van?! - fordult hátra.
- Nem tudod, hogy hol van Clara? - suttogtam.
- Nem tudod? - nézett furán. - ma van az utolsó tárgyalás. Ma dől el a per.
- Miss Garden! Kérem forduljon előre! - szólt ránk Mr.Huks, mire az előttem ülő gyorsan előre fordult, én pedig lefagytam.
Lehet hogy Clarát elviszi az anyja? Basszus...

A nap hátralévő részében idegesen járkáltam fel-alá a suliban, és semmit nem fogtam fel az órákon elhangzottakból. Amint kicsengettek az utolsó óráról azonnal rohanni kezdtem Claráék háza felé, és ami ott fogadott megdöbbentett. Clara épp egy hatalmas dobozzal sétált ki a kapun.
- Segíthetek? - vettem ki a dobozt a kezéből.
- Mit akarsz itt? - nézett rám, és én láttam az arcán, nagyon össze van törve.
- Én... én tényleg sajnálom... - néztem a szemébe.
- Én elköltözöm, anyukámhoz - szólt, átvette a dobozt és betette egy kocsi csomagtartójába.
- Az pontosan hol van? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Floridában - hajtotta le a fejét, én pedig megszólalni sem tudtam.
- Én... én úgy sajnálom. Clara, kérlek ne haragudj... - néztem rá, ő pedig csak vállat vont.
- Úgy sem számít már...
Ekkor magamhoz öleltem, ő pedig hozzám bújt.
- Clara! Indulnunk kéne! - hallottam meg egy női hangot a ház felől. - Búcsúzz el szépen, és menjünk már! - azzal beült a kocsiba, mi pedig elengedtük egymást.

- Hát... akkor szia - mosolyodott el keserűen, én pedig mit sem törődve a fogadással egyszerűen megcsókoltam.
Nem volt különleges, de mi tudtuk mit jelent. A búcsút. Miután véget ért a csók ő még rám mosolygott, majd beült az anyja mellé a kocsiba. Én hátrébb léptem, és onnan néztem a távolodó autót.

Szégyelltem magam, és sajnáltam Clarát is a szülei miatt. Leültem a járda szélére, és csak néztem magam elé. Mikor már egy órája ültem ott, valaki lehuppant mellém.
- Nyugi tesó - szólt Derek, és megveregette a vállamat. - Nem a te hibád.
- Tudom, csak... Eléggé elcsesztem...
Erre nem mondott semmit, csak együttérzően hümmögött egyet. Így üldögéltünk estig, és lehet, hogy nyálasan hangzik, de örültem, hogy ott volt velem. Nagyon jól esett. Este, mikor hazaértem Liát és Averyt még a nappaliban találtam, így leültem hozzájuk. Ők is elég rossz hangulatban voltak, hisz ez az egész dolog nyilván Clara apját, Samet is megviselte. Egészen éjfélig beszélgettünk, majd nyugovóra tértünk.

Másnapra már kicsit jobb hangulatom volt, és reméltem, hogy Clara messze, Floridában is jól érzi magát. Szóval elkészültem és elindultam a suliba. Még fél úton se voltam, mikor Derek utánam ordított az utcán. Én bevártam, ő pedig egy kávét nyomott a kezembe.
- Gondoltam jól esne - vigyorgott, és beleivott a sajátjába.
- Kösz - mosolyogtam.
- Hogy vagy?
- Jobban. Asszem' tegnap kicsit túlreagáltam. Végül is, nem örökre váltunk el. Remélem... - motyogtam, és én is belekortyoltam az italomba.
Az út további részén nem esett több szó a történtekről és, és a suliban sem beszéltünk erről. Tanítás után pedig újra mennem kellett az edzésekre, egy teljesen új gyakorlatot kitalálni.

Igazából az egész hetem átlagosan telt. Sokat beszéltem Clarával is telefonon, és úgy éreztem, már nem haragszik rám. Az életem kezdett jobbra fordulni, és a legmeglepőbb az volt, hogy a jegyeim is javulni kezdtek. Szombatra pedig újabb meccsre kellett készültünk. Ez a mérkőzés nem tartozott a bajnoksághoz, csak egy barátságos, edző meccsnek számított.
- Te vagy a legjobb kabala - jelentette ki Derek a meccs előtti utolsó edzésünk végén.
- Azt nem tudom, de hogy a leghelyesebb én vagyok, az biztos - vigyorogtam, mire ő csak mosolyogva a fejét csóválta.
Aznap este sokáig beszéltünk Clarával, és úgy tűnt, kezdi jól érezni magát, én pedig ennek őszintén örültem. Miután letettük, én elnyúltam az ágyamon, és arra gondoltam, soha többet nem fogok, senkit hülyeségekkel megbántani.
______________
Írói megj.: Jöhetnek a vélemények! :D

10. rész

10. rész: Meccs

"Jó éjt zsenike :D xoxo, Clara"

Ezen elmosolyodtam, és rögtön visszaírtam. 

"Jó éjt, remélem irigykedsz! :D xoxo"

Hajnalig Sms-eztünk, és én utána boldogan aludtam el. Nem tudnám megmondani, hogy szerelmes vagyok-e Clarába, mert még sosem voltam, de azt hiszem, nem. Egyszerűen csak jól elvagyunk, de kezdek attól rettegni, hogy hamis reményeket keltek benne... Mindegy, nem döntök elhamarkodottan, talán lehet még ebből valami... A hét további pár napja nem tartogatott további izgalmakat, egészen péntekig, ugyanis akkor került sor a meccsre. Reggel izgatottan ébredtem. Délelőtt végigszenvedtem az órákat, és fél négykor már az öltözőben álldogáltam a kosárcsapat tagjaival, az edzőjükkel és persze az én edzőmmel, Derekkel.
- Ha úgy csinálsz mindent, mint ahogy tegnap edzésen, minden jó lesz - biztatott.
Pár perc múlva mind kivonultunk az öltözőből, és a hátsó bejárathoz sorakoztunk, arra várva, hogy kinyissák előttünk az ajtót. Nekem kellett elől mennem szaltózva és cigánykerekezve, utánam jött a csapat, és végül a csajok. Hirtelen kitárul az ajtó, és eljött az idő. Nekifutottam, és szaltók, cigánykerekek és ugrások folyamatos elvégzésével átjutottam a saját térfelünk kispadjához. A közönség tapsolt, sikongatott és integetett. El sem hittem, hogy én tényleg itt vagyok, és konkrétan hülyét csinálok magamból. Mégis, kicsit büszke voltam magamra. Miután a kezdőcsapat állva a pályán maradt, a többiek és a csajok is leültek, én pedig megálltam a pálya szélén, a kommentátor belekezdett a csapatok ismertetésébe.

- Az East High Gimnázium hörcsögei eddig zsinórban négyszer verték meg a Sunrise Gimnázium sasait, de ki tudja hogyan végződik majd ez a meccs, nem igaz?
Többet nem hallottam a kommentálásból, mert ekkor odalépett mellém a másik csapat kabalája.
- Tudod mit esznek a sasok vacsorára? - kérdezte gonoszul, és le merném fogadni, hogy idiótán vigyorgott is hozzá a sisakja alatt. - Kicsi rágcsááálóóókat!
- Ó igazán?! - fordultam felé. - És ehhez mit szólsz? - kérdeztem, és teljes erőből állba vertem.
- Áh! Basszus! - ordított fel, de én mintha csak a műsor részéhez tartozna, szaltóztam párat hátra, és megálltam Tyler és még néhány magas csapattag mellett.
- Ezt még megbánod! - ordított a sas, majd visszavonult a saját csapata mellé.
Jó, bevallom ez elég gyerekes húzás volt, de mentségemre szolgál, nagyon idegesítő volt az a madár. Nem volt több időm ezen gondolkodni, mert ekkor megkezdődött a meccs, én pedig levágódtam a kispadra. Az első negyed után 18-12-re vezettünk, és a szünetben rajtam volt a sor. Kivonultam a pályára, és előadtam a csodásan begyakorolt műsorom felét. Aztán a sas következett, de el kell hogy mondjam, én sokkal nagyobb tapsot kaptam... természetesen!

A következő negyedben egy kicsit rosszabbul teljesítettünk, mert az ellenség átvette a vezetést 39-31-re. A hosszabb szünetben a csajok is simán lenyomták az ellenséget, és a harmadik negyed végére kiegyenlítettünk 57-57-re. Ebben a szünetben is simán vertem a sast, és a tapsoló tömegben megpillantottam Clarát is. Idiótán intettem egyet, mire ő szélesen elmosolyodott, és feltartotta a hüvelykujját. Az utolsó negyed végén pedig, miután a bíró lefújta a mérkőzést mindenki vigyorogva a pályára tódult, ami természetes, hisz 69-60-ra vertük a Sunrise gimit! Mindenki ünnepelt és ujjongott, a tömeg pedig engem is felemelt a magasba, és azt kántálta mindenkit, hogy:
- HÖRCSÖGÖK! HÖRCSÖGÖK! LEGYŐZTEK A HÖRCSÖGÖK!
Este, miután mind beültünk egy közeli kis kocsmába a srácokkal, és a meccset elemeztük, én magamban arra jutottam, életem első kosármeccse nagyon is jól sikerült.
- Mi van haver? - kérdezte halkan a mellettem ülő Derek, úgy hogy csak én halljam, én pedig feleszméltem a bambulásból.
- Hát... nem tom. Semmi. Vagyis... majd később megbeszéljük - mosolyodtam el, és beleittam a sörömbe.
Derek még egy ideig fürkészve méregetett, majd elfordult. Így üldögéltünk még egy darabig, majd hazaindultunk. Tízkor értem haza, beköszöntem mindenkinek, gyorsan lezuhanyoztam és már ágyba is feküdtem.

Már majdnem aludtam, mikor megcsörrent a telefonom.
- Haló? - nyögtem.
- Már aludtál? - hallottam meg Clara hangját. - Ne haragudj...
- Semmi baj - motyogtam.
- Igazából csak azért hívtalak, hogy gratuláljak. Nagyon jó voltál ma - hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Köszi - feleltem. - Figyelj, ha már így felhívtál, nincs kedved holnap csinálni valamit?
- De. Mit? - lelkesedett fel.
- Még nem tudom - vontam vállat a takaróm alatt. - Majd még kitalálom. Háromkor érted megyek.
- Oké - válaszolta Clara. - Akkor jó éjt!
- Jó éjt - motyogtam, és a telefonommal a kezemben aludtam el.

Másnap reggel, mikor tudatosult bennem, hogy mit tettem félálomban, kicsit pánikba estem. Miért vagyok én ilyen hülye? Miért akartam vele randizni? De nem volt mit tenni, már megígértem. Így hát három előtt egy kicsivel, mikor már persze mindent előkészítettem, el is indultam Claráék háza felé. Onnan pedig már kettesben indultunk tovább.
- Hova megyünk? - mosolygott Clara.
- Titok - vigyorogtam.
Egy húsz perc séta után egy kis erdőszerűségnél álltunk. Bevezettem őt a fák közé, és a fák között megbújva, egy kis tisztásra érkeztünk. Na de most figyeljetek, milyen romantikus vagyok! Szóval a tisztás közepén egy pléd és egy kosár várakozott ránk.
- Ez... ez... - Clara megszólalni sem tudott, én pedig idiótán vigyorogtam. - Gyere - vezettem oda a plédhez, és mindketten leültünk.
Előpakoltam a sütiket, amiket amúgy még a pékségben vettem, de mindegy. Szóval megettük, és közben beszélgettünk.
- Anyám kezdi nagyon komolyan venni a dolgokat... - kezdte Clara. - Lehet, hogy megnyeri a pert...
- Dehogy... Ne izgulj... Nem engedem, hogy elmenj - kezdett kicsit hányingerem lenni magamtól, de mindegy is...
- Olyan rendes vagy... - mosolygott Clara, és igen, megint olyan helyzetbe kerültünk, hogy megcsókolhattuk volna egymást.
Eszembe jutott, hogy esetleg megteszem, és nem mondom el a srácoknak, de azért mégis volt bennem annyi becsület, hogy ne tegyek ilyet, így hát megint elhúzódtam.
- Miért csinálod mindig ezt? - értetlenkedett Clara.
- Hát... én... - habogtam.
Nem akartam az igazat elárulni, mert volt egy olyan sejtsem, egy lány sem értékelné a mi kis fogadásunkat.
- Dan? - húzta fel a szemöldökét, én pedig teljesen hülyén éreztem magam.
- Hát ... - és elmondtam mindent a fogadásról és Peterről is. - Öhm... - fejezetem be. - most mondhatnám azt, hogy ez még akkor volt, mikor még nem ismertelek, de... Még most sem ismerlek igazán...
- Óh... - először megszólalni sem tudott, majd idegesen felpattant. - Igazán? Akkor rendben... Végeztünk...
És elrohant. Sajnáltam, hogy ennyire megbántottam, de nem mentem utána. Akkor és ott tudatosult bennem, hogy én nem vagyok belé szerelmes, és akármennyire is megbántottam ezzel, és akármennyire is szarul éreztem magam emiatt, egy kicsit örültem is, hogy tisztázhattam magamban az érzéseket...

Aztán tárcsáztam Derek számát, miközben kisétáltam a fák között.
- Azt hiszem, elb*sztam - közöltem hűséges haverommal, mire ő csak értetlenül visszakérdezett.
- Mi van?
____________
Írói megj.:  Tudom, hogy rövid és béna rész lett, de semmi ihletem sincs... :/ Ne haragudjatok. És örülnék néhány kommentnek is...:/

9. rész

9. rész: Mr.Gerdik

- Mi folyik itt?! - jött oda idegesen az egyik tanár, és rajta kívül az egész ebédlő minket figyelt. - Mindketten - mutatott rám és Tylerre. - Az igazgatóhoz!

Kelletlenül elindultunk a tanár mögött, és közben nagyon csúnya pillantásokat váltottunk. A magas, szemüveges, vékony férfi felvitt minket a harmadik emeletre, és ott bekopogott az igazgatóiba. Elmagyarázta, hogy mit csináltunk, egy sötét bőrű, molett nő pedig behívott az előtérbe, és ránk parancsolt, hogy várakozzunk. Én egy székre ültem le, Tyler pedig a lehető legtávolabb, egy fotelba. Így ültünk egy jó darabig, egymást fixírozva, mikor kinyílt az igazgató ajtaja.

- Gyertek be fiúk - szólt az igazgató, mi pedig bementünk. 

Egymás mellé ültünk le Tylerral, az igazgatóval, Mr.Gerdikkel szemben. Magas volt, fiatalos és napbarnított bőrű. Zöldes szeme érdeklődően vizsgálgatott minket, majd nyugodt hangon megszólalt. 

- A verekedés nem megoldás - kezdte. - Vagyis nem mindig... - mosolyodott el. - Megtudhatom ez esetben miért került rá sor? 

Egyikünknek sem akaródzott megszólalni.

- Értem... - mosolygott továbbra is. - Daniel, te hogy látod a helyzetet? Jogosan ütötted meg iskolatársadat?

- Igen - mondtam halkan. - Tyler azóta szívat, amióta csak itt vagyok. 

- Nos, Tyler, miért "szívatod" Danielt? - fordult most "bűntársam" felé az igazgatónk.

- Mert nem tetszik a képe - vont vállat rövid gondolkodás után. - És a menzán első nap elfoglalta a helyünket. Amúgy meg nagyon beképzelt, és ez - szorította ökölbe a kezét. - nagyon felidegesít. 

- Ez érthető. A beképzeltség egy nagyon rossz tulajdonság - bólintott Gerdik. - Daniel, szerinted igaza van Tylernek? 

- Részben... De ő is nagyon beképzelt! - vádaskodtam, belátom, elég gyerekesen. - Azt hiszi, ő az egyetlen normális ember a világon, holott még csak nem is normális...

- Jaj, fiúk - sóhajtott egy hatalmasat Mr.Gerdik. - Tisztában vagytok vele, mennyire gyerekes és értelmetlen a vitátok? 

Mi csak mélyen hallgattunk, és a térdünket nézegettük. Az igazgatónak igaza volt. Tényleg gyerekes ez az egész dolog, és attól függetlenül, hogy Tyler egy barom, semmi okunk utálni egymást. Felemeltem a fejem, és ránéztem. Ő is így tett, és láttam szemében, ugyanarra gondol mint én. Kinyújtottam felé a kezemet, ő pedig megrázta. Gerdik szélesen elmosolyodott, mi pedig ránéztünk. 

- Most már értitek? - kérdezte, mi pedig bólintottunk. - Elmehettek. 

- Köszönjük - motyogtuk, és kivánszorogtunk az igazgatóiból.

 Ketten róttuk lefelé a lépcsőket és folyosókat. Egy idő után elváltak útjaink, de még utoljára megálltunk egymással szemben.

- Ettől még nem foglak szeretni - mondta zavartan Tyler.

- Megnyugodhatsz, én sem téged - vigyorodtam el, és ő is így tett. 

Még egyszer kezet fogtunk, és én elindultam balra, ő pedig jobbra. Ott és akkor rádöbbentem, hogy eddigi életem során mennyi hibát követtem el. Sok mindenkit megvetettem, és azt hittem, én vagyok a világ közepe, holott én szinte senki sem vagyok. Azt hiszem azért utáltam Tylert, mert magamat láttam benne. Azt a Dánielt, aki Magyarországon voltam. Azt, aki megvetett másokat, és nem törődött semmivel. Igen, egy Tyler féle bunkónak kellett jönnie, és megmutatnia ki is vagyok valójában. Ilyen gondolatokkal értem be a technika terembe, ahol a többiek már javában barkácsoltak, valamit...
- Áh, Daniel! - nézett rám a tanárnő. - Mr.Figgs szólt, hogy fent voltál. Gyere, csatlakozz hozzánk!
- Oké - néztem rá furán.
A technika tanár, Miss Tibon egy középmagas, rövid, ősz hajú, izmos és energikus nő volt. Én odaballagtam Mark mellé, aki egyből tudni akart mindent, én pedig elmeséltem.
- Ez most komoly? - döbbent meg, és nagy csodálkozásában véletlenül ráütött az ujjára. - Basszus! - ordított fel, mire az egész osztály felénk fordult.

- Valami probléma van Marcus? - érdeklődött a tanárnő.

- Semmi, csak ráütöttem a kezemre - mentegetőzött Mark, majd újra felém fordult. - De Tyler egy seggfej! Amióta csak ide jár, szívat mindenkit!

- Hát, akkor mostantól nem fog - vontam vállat. - Na jó lehet, de velem most már nem fog szívózni. 

- Csodás... - hitetlenkedett Mark, és újra ráütött az ujjára. - Azt a büdös k*rva...!

Suli után, mikor kiléptem a suliból, összefutottam Tylerral. 

- Szevasz - nyújtott kezet, én pedig megráztam.

- Cső!

Ezután odamentem a tátott szájjal bámuló srácokhoz, akik kicsit odébb álltak. 

- Ez most komoly?! - akadt ki Derek, én pedig vigyorogva elmondtam nekik mindent.

- Hát te nem vagy semmi öregem - veregetett vállba Peter is.

Ezután elköszöntünk Fredtől, Gregtől és a lányoktól, majd elindultunk a sportcsarnokba. Átöltöztünk, és én a pom-pon csapathoz, míg a fiúk a kosarasokhoz mentek edzeni.

- Na gyerünk, újra! - szadizott Derek, a gyakorlat százszor egymást utáni elvégzése után.

- Haggyá'! - feküdtem hagyat a füvön, és leráncigáltam magamról a hörit. - Kilépek! 

- Most nem léphetsz ki - közölte nyugodtan és "együttérzően", majd lefeküdt mellém. - Amúgy meg már egészen jól megy. Pénteken lenyomjuk a sasokat! 

- Remélem is - nyögtem. 

Este későn értem haza, mert Peter rávett, hogy igyunk meg egy sört edzés után, amire én persze nem mondhattam nemet. Szóval nyolc körül estem be az ajtón, szó szerint, mert be volt ragadva, én löktem rajta egyet, de túl nagyot, és beestem rajta. Mindegy. Szóval kajáltam, lepakoltam, és leültem a többiekhez megnézni valami családi filmet, beszélő állatokról. Másnap reggel kipihent és boldog voltam, egészen addig, míg be nem ültem az első órámra, matekra. Levágódtam a kicsit sem nyugodt Peter mögé, aki hátra is fordult hozzám. 

- Ugye nem osztja ki? - nyifogta.

- De - mosolyodtam el keserűen.

- Ez a vég! - rontott be az ajtón Derek, majd tetetett meglepődöttséggel fordult körbe. - Vagyis nektek, én nem ide járok - röhögött, mire mindenki hozzávágott valamit, ő pedig még mindig vihogva huppant le mellém. 

- Meg fogok bukni - nyögte Peter. - Vége a kosárlabda karrieremnek...

Ekkor becsengettek, és Derek lelépett, a tanárnő pedig be.
- Sziasztok gyerekek! Kijavítottam a dolgozatokat, és azt kell, hogy mondjam, szörnyen teljesítettetek - nézett végig csúnyán az osztályon. - Egyetlen A érdemjegyű dolgozat született. Gratulálok, Daniel - nyújtotta felém a tesztemet, én pedig alig hittem el.
- Öhm... kösz - vettem át, és leültem a helyemre.
Peter és Mark hitetlenkedve nézett rám, én pedig csak vállat vontam, és nekiláttam a dolgozatom átnézésének. Valóban alig volt benne hiba, de fogalmam sincs, hogyan csináltam. Jim is egy jeggyel rosszabbat kapott, Peter pedig kettővel. De nem volt mit tenni, én egy zseni vagyok!

Kicsengő után vidáman léptem ki a teremből, a csalódott és döbbent Peter és Mark társaságában.
- Hogy a francba kaptál te A-t? - kérdezte századszorra Mark.
- Nem tudom - vontam vállat. - Említettem már, hogy egy zseni vagyok?
A nap további része nagyon jó hangulatban telt, és aznap az edzés is jobban ment, mint eddig bármikor. Este, mikor már a szobámba feküdtem, és már majdnem aludtam, SMS-em jött.

"Jó éjt zsenike :D xoxo, Clara"

___________________
Írói megj.:  Na, hogy tetszett a rész? Mit gondoltok az igazgatóról és Tylerről? :D

8. rész

8. rész: Peter új barátnője

- Tudod kik a szüleim? - mosolygott.

- Nem - ráztam a fejem értetlenül.

- Sam Wiliams és Jessica Thomson - közölte, nekem pedig tátva maradt a szám.

- Lia bátyja? - döbbentem meg.

- Igen - bólintott.

- Hű... - álmélkodtam. - Ez durva...

- Kicsit - mosolygott.

Így üldögéltünk még egy ideig, aztán hazakísértem Clarát. Az ajtajuk előtt megálltunk egymással szemben. 

- Hát, köszönöm az estét - mosolyodott el. - Nagyon jól éreztem magam. 

- Én is nagyon jól éreztem magam - bólintottam, és azt hiszem életemben először mondtam ezt őszintén. 

- Akkor - nézett rám. - Jó éjt.

Közelebb hajolt hozzám, de én elhúzódtam.

- Jó éjt - mondtam, és leléptem.

Abban a percben nagyon utáltam Derek hülye ötleteit.

Beköszöntem a többieknek a nappaliba, majd felmentem a szobámba. Ledőltem az ágyamra, és elgondolkodtam. Nem is sejtettem, hogy Lia bátyának ilyen nagy gyereke lehet. És ez a csók dolog... Nem fogom kibírni azt az egy hónapot. Valamit ki kell találnom. Így aludtam el, és másnap délelőtt a telefonom csipogására ébredtem.

"Jövőhéten lesz az első meccs. Legyél ma délután kettőkor a park focipályáján. A hörit nehogy elfelejtsd! Derek"

Ezen elmosolyodtam, aztán pedig bepánikoltam. Eddig egyetlen egyszer sikerült egy szaltót csinálnom, és a cigánykerék is úgy ahogy ment, de ezen kívül semmit sem tudtam. Le fogok égni... Aztán az végül leesett, hogy itt a csodás alkalom Tyler megszívatására. Vidáman mentem le kajálni, és az egész nap jó hangulatom volt. Fél kettőkor újra betuszkoltam a hörit a sporttáskámba, és elindultam a pályára. Pontban kettőkor értem oda, ahol Derek már izgatottan üldögélt egy fa árnyékában.
- Cső tesó - huppantam le mellé.
- Milyen volt a randevúúúd? - vigyorgott.
- Utállak - morogtam és hozzávágtam egy zoknit.
- Fúj, miért van nálad... zokni? - döbbent meg és visszadobta.
- Nem tom - vontam vállat, és visszahelyeztem a már említett ruhadarabot a táskámba..
- Na figyelj, mondom, hogy mikor, mit csinál egy kabala - kezdte.
- Miért mit csinál?! - rémültem meg.
- Most mondom - nézett rám csúnyán. - Szóval a meccs négy részből áll, így három szünet van. A meccs előtt és a második szünetben a pom-pon csapatok szórakoztatják a népet, a kabalák az első és a harmadik szünetben jönnek. Legalábbis nálunk ez a szokás. Egy negyed tizenkét perc, az első és harmadik szünet nyolc perces, a második tíz.
- És nekem mit kell csinálnom?!
- Most akartam rátérni! A kabalák általában csak szaltóznak meg cigánykerekeznek, esetleg táncolnak is - vont vállat.
- De én nem tudok táncolni - estem egyre jobban kétségbe, de Derek csak nevetett.
- Te akartál annyira kabala lenni... Na gyere, mutatok néhány dolgot.

Egész délután gyakoroltunk, és én úgy éreztem, többet mozdulni sem fogok bírni. Este nyolcig csak ugráltam, szaltóztam, táncoltam és  ide-oda rohangáltam. Azonban azt kell, hogy mondjam, megérte, mert egész kis pofás gyakorlatot raktunk össze. Elköszöntem Derektől és hazaindultam. Otthon leültem az ágyamra, a falnak támasztottam a hátamat, és az ölembe vettem a laptopomat. Elkezdtem böngészni, és megakadt a szemem egy party-fotón. A képen Gábor az én volt csajommal, Dorinával smárolt. Azonnal tárcsáztam Tomi számát.
- Kitalálom - szólt bele köszönés nélkül a készülékbe. - Megláttad a képet Dorináról és Gáborról, most pedig magyarázatot vársz.
- Öhm... igen - hát ja, Tomi túl jól ismert már.
- Nyugi, semmi baj. Na jó, van egy kicsi... Gábor és Dorina járnak... De ne húzd fel magad tesó! Gábor csak egy szemét, Dorina meg egy ribanc! Megérdemlik egymást, nem?
- De... - láttam be én is, és kezdtem megnyugodni.
- És veled mi újság? - terelte el a témát.
- Hát semmi különös. Egy hónapig még csak nem is smárolhatok egy csajjal sem... - közöltem mire ő elröhögte magát, aztán persze mindenről beszámoltam.
Még egy fél óráig beszélgettünk, majd letettük. Piszkosul hiányzott már Tomi, aztán rá kellett ébrednem, hogy csak ő hiányzik otthonról. Senki más... Kicsit keserűen feküdtem be az ágyamba, és mielőtt elnyomott az álom volt időm elhatározni, ezentúl jobban megválogatom majd a barátaimat...

A vasárnap nem tartogatott izgalmakat, hétfőn viszont volt mit csinálnunk. Reggel felkeltem, felöltöztem, összepakoltam és elindultam a suliba. Útközben vettem magamnak egy csokis kávét, és így érkeztem meg a suliba. A srácokat az udvaron, egy asztal körül üldögélve találtam. Ott volt  Derek, Mark, Greg és Fred. Köszöntem mindenkinek és én is leültem közéjük.
- Mizu? - kérdeztem úgy mindenkihez szólva, de nem kaptam választ.
- Odanézzetek! - mutatott a kapu felé Fred, és mindannyiunknak tátva maradt a szája. 

Peter Sandy vállát átölelve közeledett felénk, egy hatalmas önelégült vigyorral a képén. 

- Bemutatom az új barátnőmet, Sandyt - jelentette be, mikor odaért hozzánk, de mi megszólalni sem tudtunk.

Legelőször Mark ocsúdott fel. 

- Az kemény - röhögött, mi pedig helyeseltünk. 

- Sziasztok - lépett oda hozzánk Clara is. - Öhm... Dan, bemegyünk? Tudod, biosz lesz - mosolygott rám. 

- Persze - mosolyogtam vissza. - Sziasztok - intettem a többiek felé, és elindultunk a laborba. 

- Hogy telt a hétvégéd? - érdeklődtem. 

- Jól - mosolygott. - Neked? 

- Nekem is - sóhajtottam. - Egész szombaton a kabala műsoromat gyakoroltatta velem Derek. 

- És hogy megy? 

- Egész jól - vigyorogtam magabiztosan.

- Akkor jó - mosolygott.

Ekkor értünk be a laborba, és rögtön be is csengettek. A délelőtt unalmasan telt, de az ebédszünet eléggé izgalmassá vált. Tehát negyedik óra után az ebédlőbe mentem, vettem magamnak kaját, és leültem a srácokhoz. Ott találtam Greget, Fredet és a barátnőjét, Daisyt, Markot, Dereket, Petert és persze Sandyt is.

- Hali - ültem le hozzájuk. - Mizu? 

- Semmi kül - vont vállat Fred.

Még egy perce sem ültünk ott, mikor Tyler és két hű csatlósa megjelent az asztalunknál.

- Sandy? Ezt most komolyan gondolod? - nézett rá Sandyre. 

- Igen - nyávogta a kérdezett. - Miért?

- Mert te az Én csajom vagy! 

- Nem vagyok!

- Hét Tyler, szállj már le rólunk! - szólt bele Peter is. 

- Te aztán kussolj! - morogta Tyler. 

- És ha én is beleszólok? - álltam fel, mert abban a percben már tényleg nagyon idegesített.

- Hé! - röhögött. - Valaki hívja a rágcsálóirtókat! Itt egy fogyatékos hörcsög!

- Dögölj meg! - kiáltottam, és rávetettem magam.

Ütöttem ahol értem, és éreztem, hogy a többiek próbálják megállítani a küzdelmet. Aztán valaki, vagyis valakik megragadtak, és elrántottak ellenfelemtől.

- Mi folyik itt?! - jött oda idegesen az egyik tanár, és rajta kívül az egész ebédlő minket figyelt. - Mindketten - mutatott rám és Tylerre. - Az igazgatóhoz!

_______________

Írói megj.: Na hogy tetszett a rész? :D

7. rész

7. rész: Clara története

- Na, szerinted kinél van a legtöbb esélyem? - tudakoltam másnap Derektől, miközben a suli felé mentünk. 

- Hát... Mondjuk Scarlett - próbálkozott. 

- Az a festett szőke, agyonsminkelt? - néztem rá hülyén. 

- Aha, miért? Egész jó csaj - mondta. 

- Végül is... - gondolkodtam el. - Oké. Akkor ma felszedem. 

- Kit szedsz fel? - ért oda hozzánk pont ekkor Peter.

- Áh én csak... - kezdtem volna, de Derek a szavamba vágott.

- Fel akar szedni egy csajt - közölte, mire én csúnyán néztem rá. - Mi van? - értetlenkedett.

- Akkor fogadjunk - vigyorodott el Peter. - Aki hamarabb felszed egy csajt, az nyer. 

Ezen elgondolkodtam. Ha eddig én valaha valakivel valamiben fogadtam, annak sose volt jó vége. De gondolván, mi rossz lehet ebből, beleegyeztem. 

- Jó, és mit kap a nyertes? - kérdeztem szemtelen mosollyal. 

- A vesztes egy hétig megcsinál a másiknak minden házit.

- Ez baromság, mi úgy sem csinálunk házit - néztem rá hülyén.

- Jobb ötletem nincs - vont vállat Peter. 

- Nekem van! - lelkesedett be Derek. - A vesztes egy hónapig nem smárolhat, vagy csinálhat khm.. mást egyetlen egy csajjal sem.

- Oké - bólintottam elszántam, és Peter is így tett. Megálltunk és kezet fogtunk.

- A fogadás ebédszünetig érvényes - folytatta Derek. - Aki addig felszed valakit, az nyert. Sok sikert!

Ekkor már a sulinál voltunk, egymásra néztünk Peterrel, és őrült rohanásba kezdtünk az épület felé. Miközben futottam még hallottam, hogy valaki megkérdezi Derektől, hogy nekünk mi bajunk van. Remélem kedves barátom nem válaszolt neki...

Szóval miután berontottunk a suliba én elindultam a bal szárny felé, Peter pedig jobbra. Egy igazi "versenyfutás az idővel és az idióta haveroddal" dologra hasonlított ez az egész, csak tudnám miért... Első óra előtt nem sok sikerben volt részem. Ezt úgy értem, hogy egy lány rám öntötte a jegeskávéját, egy másik pedig elküldött a francba. Nem csüggedtem el, hisz a suliba összesen több mint hatszáz lány jár. Az első szünetben is folytattuk a küzdelmet. 

- Hogy haladsz töki? - ordított felém Peter, mikor összefutottunk egy folyosón.

- Találd ki - vigyorogtam, és feltettem a kezem.

Összepacsiztunk, és vihogva indultunk tovább a folyosó két különböző vége felé. Miután a második szünetben sem jártam sok sikerrel, kezdtem kicsit megijedni. Már csak két óra és két szünet választott el a fogadás lejáratáig. Mivel a harmadik szünet sem hozott sok sikert, kezdtem bepánikolni. Az ebéd előtti utolsó órám biológia volt. Bevágódtam a leghátsó padba Clara mellé. Csak úgy mellékesen köszöntem neki, ő pedig érdeklődve nézett rám. 

- Miért vagy ilyen ideges? - kérdezte kíváncsian. 

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik - vigyorogtam rá a szívdöglesztő mosolyommal.

- Leszarom. Mondd - vigyorgott, én pedig elképedtem.

- Te... te... - dadogtam. 

- Jól van, bocsi, de tényleg érdekel - pirult el egy kicsit, én pedig csak vigyorogtam. 

- Tényleg nem mondhatom el - ráztam a fejem szomorúan.

Egész órán azon kattogott az agyam, hogy hogyan keressek magamnak egy csajt, aki hajlandó lenne randizni velem. Mikor megszólalt a csengő azt hittem szívrohamot kapok. Direkt lassan pakoltam, hogy minél később kelljen teljesen leégnem a srácok előtt. Aztán hirtelen beugrott valami. Kirontottam a teremből, és kedves padtársam után kiáltottam. 

- Clara!

- Igen - fordult vissza mosolyogva. 

- Öhm - sétáltam hozzá közelebb, és mélyen a szemébe néztem. - Nem lenne kedved ma csinálni valamit? 

Kicsit meglepődött, de azért mosolygott. 

- Mármint egy randin? - kérdezte.

- Igen - bólintottam. 

- Szívesen - mosolygott, és felírta egy lapra a címét és a számát. - Öt körül már ráérek - azzal lelépett.

Hatalmas mosollyal az arcomon löktem be az ebédlő kétszárnyú, vastag ajtaját, és elképzeltem ahogy lassított felvételben, lazán sétálok, miközben megszólal a Rocky zenéje. Aztán mikor a srácok megláttak idiótán tapsolni, vihogni és füttyögni kezdtek.

- Na kinek van ma randija? - vágódtam le Fred mellé. 

- Nekem - vont vállat. - Este megyünk Daisyvel moziba, és...

- Hé, Nekem! - vágtam bele a mondandójába.

- Mikor beszélted le? - kíváncsiskodott Derek.

- Hát most, szünet elején - vontam vállat. 

- Én már a harmadik szünetbe - huppant le mellém Peter. - Ezt SZÍVTAD!

Ezen mindenki jót röhögött, és pedig nagyon csúnyán néztem rájuk.

- Úgyhogy csak ügyesen azon a randin - borzolta össze a hajam, én pedig csak ellöktem a kezét.

- Asszem' meleg leszek - sóhajtottam, és lenyúltam a velem szemben ülő Mark szendvicsét. - Kösz. 

Peterrel és Derekkel suli után kiültünk az udvarra megvárni a többieket. Csak ültünk és néztük a diákokat. Abban a percben nagyon jól éreztem magam. Örültem, hogy velük lehetek, akármennyire is hiányoztak az otthoni haverok. Furcsa, de míg otthon hónapokba telt, itt napok alatt igaz barátokat találtam. Egy ideig üldögéltünk, majd Peter törte meg a csendet.

- Mit szeret csinálni egy Sandy szintű lány? - gondolkodott hangosan. 

Először fel se fogtuk mit mondott, csak dünnyögtünk valamit, majd Derekkel egyszerre ordítottunk fel. 

- Mi van?! Te Sandyvel mész randira?! - vihogtam. 

- Igen, miért? - értetlenkedett Peter.

- Igent mondott?! Neked?! - döbbent meg Derek.

- Te vagy a példaképem - röhögtem. 

Így üldögéltünk még egy darabig, majd meg is érkeztek a többiek.

Én egyből hazamentem, és elkezdtem gondolkodni, mit fogunk csinálni Clarával. Végül arra jutottam, hogy majd spontán kitalálunk valamit. Fél ötkor elköszöntem Liától és elindultam randipartneremért. Öt után öt perccel ott is voltam, és becsengettem. Clara nyitott ajtót. 
- Szia - mosolygott.
- Szia - vigyorogtam én is.
Ő bezárta az ajtót, és elindultunk.
- Mit csináljunk? - kérdeztem.
- Lemegyünk a partra? - vetette fel.
- Oké - egyeztem bele, és elindultunk gyalog a tengerpartra.

Egy fél óra sétálás után meg is érkeztünk. Az víz nagyon szép volt, én pedig lerúgtam a cipőmet, majd megragadtam Clara kezét.
- Gyere - húztam  a víz felé, mire ő is gyorsan levette a szandálját, és befutottunk a vízbe.
Épp hogy csak a térdünkig ért a hűvös víz, de nagyon jó érzés volt. Egy ideig még a vízben maradtunk, majd kiültünk a homokba. A Nap lassan eltűnni készült a dombok mögött, és én átöleltem Clara vállát. Így ültünk, azt hiszem megnyugtatta a közelségem, én pedig boldog voltam, hogy vele lehetek, noha még csak meg sem csókolhattam.

- Tudod - kezdte. - örülök, hogy eljöhettem otthonról. Kész őrültekháza minden...
- Miért? Mi a baj? - kérdeztem.
- Áh, úgy sem érdekelne - legyintett, és előredőlt.
- De, szívesen meghallgatlak - mosolyogtam bátorítóan, ő pedig sóhajtott.

- Apukám nagyon fiatalon, tizenhét évesen teherbe ejtett egy lányt. A lány nagyon gazdag családból származott, és a szülei nem engedték, hogy felneveljen engem, így lepasszoltak apámhoz. Apukám családja nagyon kedves volt, és ők együtt neveltek fel engem. Pár éve apa megismerte a nevelőanyámat, aki már szült is azóta egy lányt. Ez még így magában nem is olyan rossz, csak egy fél éve felbukkant az igazi anyám, és pert indított azért, hogy hozzá kerülhessek. Még csak nem is ismerem, de ő most annyira anya akar lenni... Persze, mikor már majdnem felnőtt vagyok...
- Sajnálom - dőltem előre én is, és megfogtam a kezét, mert tényleg sajnáltam.
- Tudod kik a szüleim? - mosolygott.
- Nem - ráztam a fejem értetlenül.
- Sam Wiliams és Jessica Thomson - közölte, nekem pedig tátva maradt a szám.
__________
Íóri megj.: Na mit szóltok? Jöhetnek a komik! :D

6. rész

6. rész: Matek

Másnap, azaz csütörtökön nyűgösen, a kanapén ébredtem. Fájt a hátam, és mindenem sajgott. Úgy éreztem, én ezt nem bírom ki, és leadom a kabaláskodást. Aztán eszembe jutott Tyler nyomorék arca, és újra elöntött a düh. Igen, a düh valóban sok ambíciót megmozgat az emberben. Így gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem és lementem reggelizni.

- Hogy vagy? - kérdezte Avery. 

- Jól - vontam vállat. - Vagyis... jobban. 

- Lesz még jobb is - mosolygott Lia.

- Gondolom... - motyogtam, lenyeltem az utolsó falat pirítósomat, és elindultam a suliba.

Az épület előtt összefutottam Peterrel, aki lelkesen köszönt, és bemutatott két, nálunk két évvel idősebb, haverjának. Mint kiderült a két srác iker. A magasabb, Fred, akinek sötét vöröses-barna haja van, is tagja a csapatnak, de csak kényszerből. Az apja erőlteti rá, és ő igazából orvos akar lenni. Méghozzá sebész... hűha... Mindegy. A tesója, sötét szőke hajjal, Greg, pedig egy hip-hop táncos, akinek hatalmas álma, hogy világhírű legyen. Ja, és még valami, azért kezdett táncolni, mert megnézte a Step up 3 filmet. Hát... nem mindennapi diákok járnak ebbe a suliba, az biztos.

- Tényleg Dan, - fordult hozzám Peter. - tanultál a matek tesztre?

- Mi a f*sz? - szaladt ki a számom, de mentségemre szolgál, eszemben sem volt tanulni, úgy... semmire.

- Nem figyeltél múlt órán? - értetlenkedett tovább.

- Miért, te figyeltél? - néztem rá hülyén. 

- Nem, de Mark figyelt, ő adta a tippet - vont vállat vigyorogva, és elindult be az épületbe.

- Hé! Várj már! - értem utol. - Miből írunk egyáltalán?
- Valami törtek, meg egyenletek - vonogatta a vállát továbbra is.
- Te nem is tanultál? - egyre döbbentebb lettem.
- Annyit tudok, hogy átmenjek.
- Ajj, basszus, én semmit sem tudok... - eközben beértünk a terembe, és levágódtunk a helyünkre.

Előkaptam a matekcuccom, és őrült magolásba kezdtem. Próbáltam felfogni valamit is az anyagból, de csak hülyeségekre tudtam gondolni. Például, miért van a matek mindig első órában? Vagy hogy, mégis miért finomabb a csokifagyi az epresnél? Miután beláttam, hogy a maradék öt percben már semmit sem tudok felfogni a dolgokból, csalódottan dőltem hátra a székemen. Az osztály többi tagja viszont szorgalmasan ismételt és kérdezte ki a padtársát. Apropó padtárs, miért nem akar senki mellém ülni? Törin és matekon sincs padtársam. Hát, nem hiszem, hogy olyan nagyon népszerű lennék... Mindegy is...

Pár másodperc múlva be is csengettek, és bejött a matektanár.
- Ugye mindenki készült a dolgozatra? - tudakolta a magas, szigorú tanárnő.
- Igen... - motyogta az osztály.
- Akkor jó, mert ez a jegy teszi ki az év végi jegyetek ötven százalékát - mosolygott gonoszan, és kiosztotta a tesztlapokat, bennem pedig megállt az ütő. Ötven százalék?!
Még a kérdéseket sem értettem, nemhogy válaszolni tudtam volna. Gondolván, úgy sem veszíthetek semmit, elkezdtem bökdösni az előttem ülő Peter hátát.
- Pszz... pssszt! - pisszegtem neki, ő pedig mordult egyet, jelezve, hogy figyel. - Első kérdés? - suttogtam.
- A! - suttogta vissza, én pedig bekarikáztam az A lehetőséget.
Még kérdeztem párat tőle, aztán arra jutottam, hagyom inkább dolgozni. A padtársa lapjára viszont pont ráláttam volna, ha nincs ott a tolltartója, takarva a kilátást. Kattogni kezdett az agyam, hogyan lökdöshetném azt odébb. Rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy ha belerúgok a srác székbe, akkor talán meglepődik, és odébb húzódik, a lapjával együtt. Jó erősen megrúgtam hát a székét, de arra nem számítottam, hogy ő hintázik a székén, és konkrétan kirúgtam alóla az ülőalkalmatosságát. Szegény srác becsúszott a pad alá, és még a szék is ráesett. Mindenki felénk fordult, és döbbenten nézte a jelenetet. Peter kirántotta padtársát a pad alól, akinek végül is az ijedtségen kívül semmi baja nem lett. Én ártatlan képpel néztem a lapomat, az osztály pedig szépen lassan felocsúdott, és jól kiröhögték szegény fiút, aki vörös fejjel visszaült a helyére, és újra munkához látott. Igazából amit akartam, elértem, mert  tolltartó a zuhanás folyamán odébbcsúszott, és most már ráláttam a lapra. Tény, hogy nem szép dolog, az amit csináltam, de nem akartam megbukni, így szinte mindent lemásoltam róla.

- Ezt jól megcsináltad - vihogott Peter óra után, miután már csak mi maradtunk a teremben.
- Nem csináltam semmit...
- Aha, akkor Jim magától csúszott be a pad alá - röhögött fel megint felidézve a jelenetet.
- Bizonyára - néztem rá csúnyán, de ő csak vigyorogva a fejét rázta.
A délelőtt már nem tartogatott számunkra további izgalmakat. Ebédnél leültem Markhoz és Peterhez, és után csatlakozott hozzánk Derek és a reggel megismert Greg is.
- Hallom jól elintézed Jimet - cukkolt Derek. - Szegény pára...
- Jól van már - legyintettem és beleittam a kólámba. - Mert ti nem csináltok hülyeségeket...
- Hát nem tudom a többiek hogy vannak ezzel, de én még senkit nem löktem be a pad alá matekdoga közben - vigyorgott Peter.
- Oké, le lehet szállni rólam - morogtam.
Lehet, hogy vicces kis jelent volt, de én nem tartottam annak... na jó lehet, hogy egy kicsit...
- Hé srácok, emlékeztessetek, hogy soha nem üljek Dan elé... - röhögött Mark. - Nem akarok én is úgy járni, mint szegén Jim...
- Befejeztétek? - kérdeztem, de azért már én is vigyorogtam.
- Ezt nem fogod könnyen lemosni magadról - rázta a fejét mosolyogva Greg.

Egész jó hangulatban telt a délután is, és miután vége lett a tanításnak megint várt rám a hörim és Derek. Azt hiszem már jobban ment a dolog, és csináltam egy majdnem hátra szaltót is, csak mivel túl kicsi volt a lendület, a fejemre este. Szerencsére hörinek nagyon nagy a feje, így nem szenvedtem maradandó károsodást, csak a csajok röhögtek ki. Mindegy, ahogy Lia mondta, lesz ez még jobb is... Nagyjából így telt a napom, de úgy éreztem valami hiányzik. Hazafelel menet eszembe is jutott, nem csajoztam már vagy két hete. Mire hazaértem elhatároztam magam. Márpedig én felszedek valakit!

_______
Írói megj.: Na hogy tetszett? :D Ha már elolvastátok, légyszi írjatok róla valamit, mert az nagyon jól esik és sokat segít ^^ puszilok mindenkit. :)

5. rész

5. rész: Az első edzés

Szerdán már nem is tartottam olyan jó ötletnek ezt a kabala dolgot, de nem volt mit tenni, már elvállaltam. Szóval fogtam a szőrös hörcsögömet, és beletuszkoltam egy sporttáskába. Ez a folyamat körülbelül húsz percet vett igénybe. Tudja valaki, milyen nehéz egy hatalmas szőrös, műanyag fejet beerőszakolni egy kis táskába?! Mindegy. Miután ezzel kész voltam felöltöztem, felkaptam a hátizsákomat is és levittem a sporttáskámmal együtt az előszobába. Az étkezőben már mindenki ott volt, és reggelizett.

- Jó reggelt - köszöntem, és leültem Diana mellé.

- Szia - mosolyogtak a kislányok. 

- Tényleg Dan, tegnap nem is kérdeztem. Bekerültél a csapatba? - érdeklődött nővérem. 

- Majdnem... - motyogtam. 

- Hogy hogy majdnem? - nézett furán Avery. 

- Hát... benne vagyok a csapatba, de nem játszok...

- Kispados vagy? Nyugi az még vál... - kezdett volna vigasztalni Lia, de én félbeszakítottam. 

- Nem. Én vagyok a kabala - vigyorogtam, mire az egész család pár másodpercig megszólalni sem tudott, aztán egyszerre kezdtek röhögni.

- Kösz, kedvesek vagytok... - motyogtam.

- A kabalák mindig a legnyomibbak - vont vállat vigyorogva Avery.

- Ebben a félévben nem - válaszoltam magabiztosan, majd felálltam. - Na lépek. Sziasztok!

Alig értem el az utca végét, amikor valaki utánam kiáltott. 

- Igen? - fordultam hátra. 

- Hali! - Derek volt az, egy kalap volt rajta, és egy kockás gatya. Elég érdekes nézett ki, de még pasi szemmel is jól állt neki.

- Cső - vigyorogtam én is. 

- Tényleg te leszel a kabala? - érdeklődött, még mindig alig hitte el, hogy tényleg talált valami nyomit, aki elvállalja.

- Igen - magabiztosabb és eltökéltebb voltam mint valaha.

- Tudsz szaltózni? - tudakolta útitársam.

- Igen... asszem'... 

- És egy óriási, szőrös hörcsögjelmezben is? - vigyorgott. 

- Igen... biztos... És amúgy nem vagy vicces, örülj, hogy elvállaltam - néztem rá csúnyán. 

- Nekem nyolc - vont vállat. - De akkor ma neked is le kell jönnöd a pályára gyakorolni. 

- Oké. De te amúgy ki vagy, hogy te dirigálsz nekem?

- Az iskola kabala és pom-pon szövetség elnöke - húzta ki magát büszkén. 

- Pom-ponozol is? - vihogtam.

- Hülye - lökött oldalba. - Én csak elnök vagyok. De minden pom-pon edzésen ott lehetek. Tizennyolc gyönyörű lánnyal... - vigyorgott.

- Mondasz valamit... Hé, én nem edzhetek a lányokkal? - csillant fel a szemem. 

- Hát... Ha Sandy, a pom-pon csapat kapitány beleegyezik, talán... - vont vállat. - Megkérdezzem?

- Igen, légyszi - néztem rá kérlelően. 

- Oké, nyugi - vigyorgott, és ekkor értünk be a suli épületébe. -  Na én erre megyek, szevasz!

- Szia - köszöntem el én is, és elindultam a szekrényem felé. 

Épp a hörcsöggel megtömött táskámat tuszkoltam be a szerkénybe, mikor valaki megállt mellettem.

- Jó úton haladsz a "suli legnagyobb nyomija" címért - hallottam meg magam mellett Tyler visszataszító hangját.

- Te pedig jó úton haladsz a "világ leghülyébb csapatkapitánya" címért, bár... - löktem egy utolsót a táskámon, ami becsúszott a helyére. - talán még ahhoz is túl kevés eszed van... - néztem rá.

- Mit kötözködsz?! - mordult rám.

- Te tényleg egy nagy idióta vagy - néztem rá megdöbbenve, de vigyorogva, majd felkaptam a töricuccomat, és leléptem.

A terembe érve leültem a megszokott leghátsó padba. Legutolsó töriórán nem volt padtársam, és most reméltem, egy jó csajt kapok magam mellé. Azt hiszem fohászom meghallgattatott, mert pár perc múlva egy hosszú, fekete hajú, és világoskék szemű, dögös csaj szambázott a terembe, és ült le mellém. Hirtelen mindenféle mocskos fantáziakép jelent meg előttem, amit inkább gyorsan elhessegettem... 

- Szia - vigyorogtam rá a legcsábosabb mosolyommal. - Dan vagyok. 

- Én Sandy - közölte kicsit sem barátságosan, nekem pedig pörögni kezdett az agyam, hogy vajon ő e az a Sandy, akit Derek emlegetett. Nem volt mit tenni, meg kellett kérdeznem.

- Ő figyelj... Te vagy a pom-pon csapat kapitánya? - böktem ki végül. 

- Igen - nézett végre rám. Iszonyatosan egyenesen ült, a hideg is kirázott tőle. 

- Én vagyok az új kabala - vigyorogtam szélesebben. - És azon gondolkodtam, hogy nem edzhetnék-e veletek? 

- Hát... - mért végig. - Nekem mindegy... 

- Köszi! - öleltem meg, de azt hiszem ezt nem jól tettem, mert Sandy undorodva felsikított, és átült a terem másik végében lévő helyre.

Mindegy, a csajokkal edzhetek, nekem ez is elég.

Az óra amúgy meglepően unalmas volt, és padtársam, miután elüldöztem Sandyt, továbbra sem akadt. Különben az egész napom dögunalom volt. Ebédszünetben leültem Derekhez, aki amúgy egy évvel felettem jár. Elújságoltam neki, hogy a csajokkal edzhetek, aztán elmondtam, hogy megöleltem Sandyt, és ő elmenekült, mire úgy elkezdett röhögni, hogy kiköpte az épp szájában lévő... akármit.

- Jól van már - vágtam hozzá egy szelet sajtot. - Legalább nem az idióta Tylerékkel edzek. Ez is valami.

- Igaz - értett egyet. - Akkor majd háromkor legyél a déli pályán, és mutatok pár trükköt - vont vállat, és felállt, hogy elinduljon a következő órájára.

A maradék két órámat is valahogy túléltem, aztán felkaptam a sporttáskámat, és lementem a pályára, és azt hittem álmodom. Tizennyolc gyönyörű lány rövidnadrágokban és miniszoknyákban ugrándozott, pörgött és dobálta magát.

- Már értem miért imádod ezt csinálni - álltam oda döbbenten Derek mellé.

- Ugye? - vigyorgott. - De neked most fontosabb dolgod van! Menj, és vedd fel a jelmezed
- Oké - törődtem bele, és pár perc múlva már egy óriás hörcsög képében slattyogtam ki a pályára.

- Istenien áll - vihogott Derek, mire én hozzávágtam a fejemet. Mármint a jelmezét...
- Hé - vigyorgott továbbra is. - Nem verjük az edzőt.
- Tudod mikor leszel te edző... - kaptam ki a kezéből a fejemet, és tettem vissza a helyére.
- Tökmindegy. Na most csinálj egy szaltót! - adta ki az utasítást.
Én pedig lendültem, elrugaszkodtam, és... sután a hátamra estem, mire Derek olyan szinten röhögőgörcsöt kapott, hogy húsz percig megszólalni sem tudott.
- Az anyádat! - nyögtem. - Segíts már! Egyedül nem tudok felállni!
- Azt mondtad, tudsz szaltózni - törölgette a könnyeit.
- De nem ebben a szőrös akármiben! - mutattam magamra bosszúsan.
- Akkor vedd le, és úgy csinálj egyet - vont vállat a "profi" edzőm.
Én lerángattam magamról a hörcsögöt, és kicsit arrébb álltam. Megint lendültem, elrugaszkodtam és egy tökéletes hátraszaltó után, stabilan megálltam.
- Te tényleg tudsz szaltózni - maradt tátva a szája.
- Na mit mondtam? - vigyorogtam elégedetten.

- Akkor a höriben miért nem megy? - értetlenkedett, és felemelte a jelmezemet.
- Mert... NAGY, SZŐRÖS, ÉS NEHÉZ! - adtam meg a kézenfekvő választ.
- Jól van már... - motyogta. - De akkor is ebben kell parádéznod a meccseken, úgyhogy jobb, ha belejössz - lökte vissza nekem a jelmezt, én pedig kénytelen voltam újra felvenni.

A nap végére szereztem pár szép, színes foltot, de egy normális szaltót vagy cigánykereket nem tudtam megcsinálnia a hörimben. Csalódottan mentem haza, és dőltem le a kanapéra.
- Mi történt ma veled? - kérdezte Lia egy fotelban ülve.
- Hát... sok minden - motyogtam fáradtan, és azt hiszem, ott helyben elnyomott az álom.
____________
Írói megj.: Légyszi, ha már elolvastátok a részt, írjatok róla valamit. *-* Légyszi! Amúgy, hogy tetszett? :D Mit gondoltok Derekről és Sandyről? :D 

4. rész

4. rész: Az új kabala

Másnap reggel, vagyis kedden kész tervvel keltem. Első lépés, bekerülök a csapatba. Második lépés, jobb leszek annál a szemét Tylernál, akit ugyan csak pár órája ismertem, mégis jobban utáltam, mint valaha bárkit is. Harmadik lépés, megint én leszek a jó arc, és csajozni fogok!

Ilyen szilárd elhatározásokkal indultam a suliba, és beültem az első órámra, ami matek volt. Mindig is gyűlöltem a matekot. Mégis mi jó van abban? Hülyeség az egész... Szóval levágódtam a leghátsó padsor ablak melletti padjába. Előttem egy magas, fekete hajú srác ült, aki kíváncsian hátrafordult hozzám.

- Cső - köszönt. - Peter vagyok - közölte, és kezet fogtunk.

- Daniel - biccentettem.

- Tegnap te osztottak ki Tylert? - vigyorgott. 

- Ja, amennyiben ezt kiosztásnak lehet nevezni - vontam vállat. - Miért?

- Mert az a Tyler egy gyíkarc - közölte. - Azt hiszi ő itt menő, csak mert ő a kapitány...

- Te is csapattag vagy? - érdeklődtem. 

- Aha - bólintott. - Mark is - dobott meg egy vörös srácot a terem másik végében, aki ingerülten fordult hátra.

- Mi van már? - kérdezte.

- Ő itt Dan, jó arc - bökött felém.

- Csá! - integetett Mark, és visszafordult az eddigi tevékenységéhez. 

- Be akarsz kerülni a csapatba? - kérdezte Peter.

- Hát ja, de nem tom hogy lehet - mondtam, és reménykedve néztem rá.
- Ma délután lesz a válogatás a sportcsarnokban - közölte. - Gyere el, hátha bekerülsz.
- Köszi - néztem rá hálásan.

A nap további része unalmasan telt. A biológia tanárról kiderült, ő tartja a kémia órákat is, és a fejébe vette, hogy utál engem. Beültetett az első sorba egy szemüveges, fogszabályzós, különösen nyomi kinézetű lány mellé. Egész nap csak az járt a fejembe, hogy mindenképp be kell kerülnöm a csapatba, és ki kell osztanom Tylert. Jobban utáltam mindennél, és meg akartam neki mutatni, Én vagyok a király srác! Igazából már most nagyon hiányzott az otthoni élet, az, hogy mindenki körbeugrál, minden lány csak velem foglalkozik, és én kedvemre szapulhatom a nyomikat.

Utolsó óra után egyből a sportcsarnokba rohantam, és megkerestem a "Kosárlabda csapat" asztalt. Minden szakkör félévenként felállított egy kis standot, ahol egy jelentkezési lapot kellett kitöltenünk, és onnan továbbküldtek vagy ki a pályára, vagy fel valamelyik terembe. Miután kitöltöttem a saját lapomat, és leadtam, elindultam ki a kosárpályára. Egy standnál azonban megpillantottam a tegnap megismert Dereket, és mivel úgy is volt még időm, odamentem hozzá.
- Cső Derek! - köszöntem lazán.
- Helló Dan - mosolygott.
- Milyen stand ez? - érdeklődtem.
- A csapatkabala! - újságolta, és felemelt a mellette lévő székről egy hatalmas, szőrös... valamit.
- Ő... az meg mi? - böktem a kézben tartott izé felé.
- A kabalajelmez! A suli címerállata a hörcsög - vigyorgott. - Épp most keresünk egy balekot, aki szívesen parádézna benne a meccseken. 

Én erre nem tudtam mit mondani, csak elröhögtem magam. Még hogy egy hörcsög!

Ezután elköszöntem Derektől és vidáman mentem ki a pályára. A kosáredző egy magas, pocakos, őszes férfi volt, aki a pálya közepén egy élénk narancssárga melegítőben álldogált.
- Gyerünk balfácánok! Nem érünk rá egész nap! Remélem ebben a félévben jobb jelentkezőink akadnak! - ordította.
Mögötte állt a csapat, akik érdeklődve figyelték a jelentkezőket. Peter vidáman intett nekem, Tyler viszont gonosz vigyorral bámult minket.
- Na kezdjük! - csapta össze a tenyerét az edző és belefújt a sípjába. - Én Rock edző vagyok! Ha jelentkeztetek a csapatba, és valami csoda folytán bekerültetek, akkor onnantól elvárom mindenkitől, hogy teljes erőbedobással játsszon!Ki az első jelentkező? Mondjuk te, szépfiú! - mutatott rám, én pedig előrébb ballagtam.
- Mi a neved? - kérdezte az edző.
- Daniel Tailor - közöltem.
- Oké - mondta, és kipipált valamit a kezében tartott lapon. - Hadd nézzelek csak - azzal tetőtől talpig szemügyre vett. - Nem felelsz meg, alacsony vagy.
- Mi van?! - háborodtam fel. - Több mint száznyolcvan centi vagyok! És különben sem csináltam még semmit!
- Kit érdekel?! Takarodjá' le a pályáról! - ordított rám. - Kövi!

Csalódottan kullogtam vissza a sportcsarnokba, és ott újra elhaladtam Derek mellett.

- Nem kerültél be? - kérdezte.

- Nem - ráztam a fejem.

- Hát... - vigyorgott. - Kabala még mindig lehetsz.

- Ne hüly... - kezdtem, de eszembe jutott valami. - A kabalák is a csapattal öltöznek, nem?

- De... - felelte rosszat sejtve Derek.

- És minden meccsen ott vannak?

- Igen... de...

- Én vagyok az új kabala! - kiáltottam vidáman, és felkaptam az idétlen hörcsögjelmezt. - Kösz tesó - intettem a megdöbbent Dereknek, és a hónom alatt egy szőrös izével indultam haza.

Ezzel a tervem valamit változott, de azért még nem adtam fel. Ha nem lehetek csapattag, akkor csapatkabala leszek, és széjjel fogom szívatni Tylert. Ezt garantálom! Szóval elindultam haza, és otthon egyből a szobámba mentem. Felpróbáltam a jelmezemet, és meg kellett állapítanom, ebben nem fogok buliba menni... De a szent cél érdekében vállalnom kellett! Hirtelen megcsörrent a telóm, mire én ügyetlenül leráncigáltam magamról a hörcsögöt, és felvettem. 

- Haló? - szóltam bele.

- Cső tesó! Milyen Kalifornia? Dögösek a csajok? - Tomi volt az, és elég izgatottnak tűnt.

- Hali! Minden okés, vannak jó csajok, de most nem ez a legfontosabb.. -  azzal mindenről beszámoltam legjobb haveromnak, aki betegre röhögte magát rajtam.

Akármennyire is nyálasnak hangzik egy fiútól, Tomi volt a legjobb haverom, amióta az eszemet tudtam.

- Na nekem most lépnem kell - mondta miután már vagy fél órája dumáltunk. - Este gyere fel facere, ott majd dumálunk. Na szevasz!

- Csá! - köszöntem el én is, és letettem a telefont. 

Alig telt el tíz perc, mikor újra csörögni kezdett a telóm. Most anya volt az, de én nem akartam vele beszélni, egyszerűen kinyomtam. Kit érdekel?! Szóval nagyjából így telt a napom, és estefelé, félálomban eszembe jutott, hogy semmit nem tudok a kabalákról. Derek biztos segít majd, gondoltam, és már el is nyomott az álom.
____________
Írói megj.: Hát itt a rész :) Várom a sok véleményt ^^ Előre is köszi *-*