4. rész

4. rész: Az új kabala

Másnap reggel, vagyis kedden kész tervvel keltem. Első lépés, bekerülök a csapatba. Második lépés, jobb leszek annál a szemét Tylernál, akit ugyan csak pár órája ismertem, mégis jobban utáltam, mint valaha bárkit is. Harmadik lépés, megint én leszek a jó arc, és csajozni fogok!

Ilyen szilárd elhatározásokkal indultam a suliba, és beültem az első órámra, ami matek volt. Mindig is gyűlöltem a matekot. Mégis mi jó van abban? Hülyeség az egész... Szóval levágódtam a leghátsó padsor ablak melletti padjába. Előttem egy magas, fekete hajú srác ült, aki kíváncsian hátrafordult hozzám.

- Cső - köszönt. - Peter vagyok - közölte, és kezet fogtunk.

- Daniel - biccentettem.

- Tegnap te osztottak ki Tylert? - vigyorgott. 

- Ja, amennyiben ezt kiosztásnak lehet nevezni - vontam vállat. - Miért?

- Mert az a Tyler egy gyíkarc - közölte. - Azt hiszi ő itt menő, csak mert ő a kapitány...

- Te is csapattag vagy? - érdeklődtem. 

- Aha - bólintott. - Mark is - dobott meg egy vörös srácot a terem másik végében, aki ingerülten fordult hátra.

- Mi van már? - kérdezte.

- Ő itt Dan, jó arc - bökött felém.

- Csá! - integetett Mark, és visszafordult az eddigi tevékenységéhez. 

- Be akarsz kerülni a csapatba? - kérdezte Peter.

- Hát ja, de nem tom hogy lehet - mondtam, és reménykedve néztem rá.
- Ma délután lesz a válogatás a sportcsarnokban - közölte. - Gyere el, hátha bekerülsz.
- Köszi - néztem rá hálásan.

A nap további része unalmasan telt. A biológia tanárról kiderült, ő tartja a kémia órákat is, és a fejébe vette, hogy utál engem. Beültetett az első sorba egy szemüveges, fogszabályzós, különösen nyomi kinézetű lány mellé. Egész nap csak az járt a fejembe, hogy mindenképp be kell kerülnöm a csapatba, és ki kell osztanom Tylert. Jobban utáltam mindennél, és meg akartam neki mutatni, Én vagyok a király srác! Igazából már most nagyon hiányzott az otthoni élet, az, hogy mindenki körbeugrál, minden lány csak velem foglalkozik, és én kedvemre szapulhatom a nyomikat.

Utolsó óra után egyből a sportcsarnokba rohantam, és megkerestem a "Kosárlabda csapat" asztalt. Minden szakkör félévenként felállított egy kis standot, ahol egy jelentkezési lapot kellett kitöltenünk, és onnan továbbküldtek vagy ki a pályára, vagy fel valamelyik terembe. Miután kitöltöttem a saját lapomat, és leadtam, elindultam ki a kosárpályára. Egy standnál azonban megpillantottam a tegnap megismert Dereket, és mivel úgy is volt még időm, odamentem hozzá.
- Cső Derek! - köszöntem lazán.
- Helló Dan - mosolygott.
- Milyen stand ez? - érdeklődtem.
- A csapatkabala! - újságolta, és felemelt a mellette lévő székről egy hatalmas, szőrös... valamit.
- Ő... az meg mi? - böktem a kézben tartott izé felé.
- A kabalajelmez! A suli címerállata a hörcsög - vigyorgott. - Épp most keresünk egy balekot, aki szívesen parádézna benne a meccseken. 

Én erre nem tudtam mit mondani, csak elröhögtem magam. Még hogy egy hörcsög!

Ezután elköszöntem Derektől és vidáman mentem ki a pályára. A kosáredző egy magas, pocakos, őszes férfi volt, aki a pálya közepén egy élénk narancssárga melegítőben álldogált.
- Gyerünk balfácánok! Nem érünk rá egész nap! Remélem ebben a félévben jobb jelentkezőink akadnak! - ordította.
Mögötte állt a csapat, akik érdeklődve figyelték a jelentkezőket. Peter vidáman intett nekem, Tyler viszont gonosz vigyorral bámult minket.
- Na kezdjük! - csapta össze a tenyerét az edző és belefújt a sípjába. - Én Rock edző vagyok! Ha jelentkeztetek a csapatba, és valami csoda folytán bekerültetek, akkor onnantól elvárom mindenkitől, hogy teljes erőbedobással játsszon!Ki az első jelentkező? Mondjuk te, szépfiú! - mutatott rám, én pedig előrébb ballagtam.
- Mi a neved? - kérdezte az edző.
- Daniel Tailor - közöltem.
- Oké - mondta, és kipipált valamit a kezében tartott lapon. - Hadd nézzelek csak - azzal tetőtől talpig szemügyre vett. - Nem felelsz meg, alacsony vagy.
- Mi van?! - háborodtam fel. - Több mint száznyolcvan centi vagyok! És különben sem csináltam még semmit!
- Kit érdekel?! Takarodjá' le a pályáról! - ordított rám. - Kövi!

Csalódottan kullogtam vissza a sportcsarnokba, és ott újra elhaladtam Derek mellett.

- Nem kerültél be? - kérdezte.

- Nem - ráztam a fejem.

- Hát... - vigyorgott. - Kabala még mindig lehetsz.

- Ne hüly... - kezdtem, de eszembe jutott valami. - A kabalák is a csapattal öltöznek, nem?

- De... - felelte rosszat sejtve Derek.

- És minden meccsen ott vannak?

- Igen... de...

- Én vagyok az új kabala! - kiáltottam vidáman, és felkaptam az idétlen hörcsögjelmezt. - Kösz tesó - intettem a megdöbbent Dereknek, és a hónom alatt egy szőrös izével indultam haza.

Ezzel a tervem valamit változott, de azért még nem adtam fel. Ha nem lehetek csapattag, akkor csapatkabala leszek, és széjjel fogom szívatni Tylert. Ezt garantálom! Szóval elindultam haza, és otthon egyből a szobámba mentem. Felpróbáltam a jelmezemet, és meg kellett állapítanom, ebben nem fogok buliba menni... De a szent cél érdekében vállalnom kellett! Hirtelen megcsörrent a telóm, mire én ügyetlenül leráncigáltam magamról a hörcsögöt, és felvettem. 

- Haló? - szóltam bele.

- Cső tesó! Milyen Kalifornia? Dögösek a csajok? - Tomi volt az, és elég izgatottnak tűnt.

- Hali! Minden okés, vannak jó csajok, de most nem ez a legfontosabb.. -  azzal mindenről beszámoltam legjobb haveromnak, aki betegre röhögte magát rajtam.

Akármennyire is nyálasnak hangzik egy fiútól, Tomi volt a legjobb haverom, amióta az eszemet tudtam.

- Na nekem most lépnem kell - mondta miután már vagy fél órája dumáltunk. - Este gyere fel facere, ott majd dumálunk. Na szevasz!

- Csá! - köszöntem el én is, és letettem a telefont. 

Alig telt el tíz perc, mikor újra csörögni kezdett a telóm. Most anya volt az, de én nem akartam vele beszélni, egyszerűen kinyomtam. Kit érdekel?! Szóval nagyjából így telt a napom, és estefelé, félálomban eszembe jutott, hogy semmit nem tudok a kabalákról. Derek biztos segít majd, gondoltam, és már el is nyomott az álom.
____________
Írói megj.: Hát itt a rész :) Várom a sok véleményt ^^ Előre is köszi *-*